ARS POETICA 

Mi legyen most? Sokszor kérdezem magamtól, és kérdeztem már  gyerekkoromban is, mikor nem volt módom az utcán bringázni vagy  barátaimmal focizni a ház előtt, Salgótarján közepén, a hegyek között ragyogó betonvölgyben. Ez a város új volt, modernnek éreztük, főleg nagyszüleim falusi  házához képest. Ez a kettőség volt bennem és maradt meg talán később is, régi  és új kapcsolata, a valahonnan valahova haladás érzete. 

Szerettem a könyveket vallásokról, emberek megnyilatkozásait valami fentebb  valóról. Kerestem, mi lehet az, ami nem függ attól hová születsz, kik a rokonaid,  barátaid, mik a lehetőségeid, milyenek a testi adottságaid. Képek vettek körül  kiskorom óta. Leginkább a műterem, Édesanyám fényképész stúdiója miatt  éreztem ezt. Ez a különleges hely volt. ahol először találkoztam a képek  születésével, ahol emberek, arcok lenyomatai készültek papíron, vegyszeres  titokkal előhívva egy sötétkamrában. A fekete-fehér fotók egy másik világból  valók voltak, a színtől megfosztva, mégis valami sajátos erővel rendelkeztek. A  valóság átalakulva jelent meg előttem. 

Ez történt a rajzaimban is, rajztudásom eleinte nem lévén, élveztem a vonalak  szabadságát, hogy a kezemben lévő ceruza nyomot hagy a papíron, és ezt én  irányíthatom. Mindig csak a játék. Humoros jelenetek, amiken lehetett  szórakozni és nevetve megosztani másokkal a képeket , a groteszk alakok  figuráit, akik mindent megtehetnek papíron. Ajándékozni rajzokat szüleimnek,  barátaimnak, ez is egy fontos érzés volt, megtanulni az adás örömét. És persze  az alkotás érzése, valami elkészül a kezeim által, aminek fontos résztvevője  vagyok. Azt hiszem ezek éltették bennem ezt az indulatot, indíttatást, hogy  folytassam. 

A művészet ugyan körülvett, könyvekben, versekben, képekben, zenében, filmekben, mégis annyira egyértelmű volt jelenlétük, hogy nem is gondoltam  rá. A karácsonyi, szülinapi könyvek, régi festők, múzeumok albumjainak  műalkotásai csupán hallgatagon bámultak vissza rám a lapokról. Eszembe sem  jutott, hogy valaki ezt csinálhatja a világban, felnőttként erre szánva idejét.  Kerestem, hogyan lehet ezt a rajz szeretetet felhasználni, így talált meg az  építész középiskola lehetősége, majd egyenes következményként a főiskola. Jó  szakmát kaptam ezektől az iskoláktól, de valami érdekes dolog is történt. Nem  a tervezőasztal mellett fogtam bele szakmám gyakorlásába. Inkább vonzott a  szabadság, az élet megélése, az alkotás szemlélete, hogyan is fejlődik valami a  poros földből egy épületté. Így a kivitelezésben helyezkedtem el és tanultam  meg az építészet megvalósítását. Valójában ezt jobban magamének is éreztem. 

Nem szerettem volna más elképzeléseit rajzolni, inkább egy rajzból építettem  egy élő teret, ez nagyon izgalmas feladat volt számomra.  

A kreativitás mindennapi társam lett, mert a folyamatos problémák kezelése  során ez volt a legfontosabb támaszom. 

Valami mégis hiányzott. A játék érzete. Bár öröm volt látni a napról-napra  fejlődő építményeket és a megvalósult végeredményt, de ez mégis csak más  volt. 

Elkezdtem rajziskolába járni, hogy felelevenítsem azt a fajta játékot, ami  áthatotta egész gyermekkoromat. Bár építészként remekül rajzoltam, mégis  meg kellett ismerkednem a különböző rajzi technikák egyediségével, most már  valaminek a pontos ábrázolásával. De úgy, ahogy nekem tetszik, ahogyan én  szeretném mutatni azokat.  

Egy idő után, rajzaimat nézve tanárom a festészet felé irányított, amivel  bevonva a színeket az alkotásba, egy új lehetőség nyílt ki előttem. Elkezdtem  élvezni a színes világot. A fotók esetében máig a fekete-fehéret szeretem, mert  ez elszakítja a képet a realitástól, más dimenzióba helyezi a témát. De a  festményeknél a színek megváltoztatása, szabad használata, érzés szerinti  adagolása az számomra, ami elragadja a valóságtól, lehetőséget ad az  alkotónak és a nézőnek is a szabad érzés és gondolattársítások megélésére. Mert bizony visszajött a néző fontossága.  

A belső érzések megosztása egyre erősebbé vált. megosztani más emberrel,  hogyan élek én meg egy pillanatot az életben, mit látok benne, azt a fajta édes fájdalmat és gyötrő örömöt megéreztetni, ahogyan a lét érzete dobog bennem és mindezt átalakítva képekké! Ez lett egy gyönyörű, szabad, alkotó folyamat számomra. 

34 éves koromra érett ez meg annyira, hogy elengedjem tanult szakmámat és  adjak magamnak pár évet, hogy megnézzem mire jutok ezzel a feladattal.  Hiányzott persze a szakmai tudásom, anyagismeretem, egyáltalán a hogyanja  annak, mit jelent festőként létezni. Mestert kerestem és találtam magamnak,  Berkes András személyében, akinél két éven át tanultam műtermében. Színeit,  képeit látva kerestem meg, és ez irányú érzéseim remekül működtek nála is,  ahogy azóta is sok festő barátommal, akikkel képeik miatt ismerkedtem össze. Mesteremnél nemcsak a festészet szakmai ismereteit, de művészeti és filozófiai  tudásomat is fejleszthettem. Otthoni műtermemben folytattam a stúdiumok  festését és a saját festői világ keresését. Akkor még felfoghatatlan volt  számomra, hogyan tudnak művészek elsőre felismerhető, saját képi világot  alkotni és abban létezni. Ennek megtalálására sok-sok tanulmányt, sok  elrontott, rossz képet kellett teljes lelkesedéssel megfestenem, elolvasnom  szeretett festőim életét, lemásolni megannyi mester munkáját, eltölteni 

számolhatatlan órát, nézve egy képet, merre is legyen folytatva. Idő kellett  ahhoz, hogy mindezek ismeretében eldöntsem, mit akarok és hogyan  megmutatni egy festményen.  

Majd végre rátaláltam egyfajta stilizációra, amivel sajátossá alakítottam  figuráimat. A színek ereje hozzájárult a hatáshoz, fokozva szándékaimat. Ezen  az úton haladtam, és festettem meg, főleg olaj technikával képeim első pár száz  darabját. Ebből a korszakomból, amit 2012-2017 között festettem, adtam ki  első gyűjteményes albumomat 2017-ben.  

A szabadság, a kaland igénye továbblökött az utamon, egyre jobban izgatott a  kortárs művészet felfogása, bár a nyugati konceptuális művészet helyett  számomra inkább a keleti felfogás maradt fontosabb, ami az esztétikai örömöt  is megadja a mű élvezetéhez és e mellett hordozza magában az izmusoktól  elszakadt egyéni képábrázolást, foglalkozva a kor emberének személyes  élményeivel és társadalmi kérdések témájával is. A művészeti piac gazdag  anyag lehetőségeivel élve, sokféle út mutatkozik meg a festészetben. Ezek megismeréséhez és az egyéni művészeti utakkal való találkozáshoz a  művésztelepeken való munka hozta meg a lehetőséget. 

Talán legfontosabb ezek közül a Ludvig nemzetközi szimpózium, ahova 2012  óta van meghívásom minden évben. Itt olyan idősebb generációs mesterekkel dolgozhatok együtt, akik mögött már egy életmű megfestése van. Tőlük  szakmailag rengeteg új dolgot tanulhattam meg az évek alatt, amik mind  további kapukat nyitottak előttem. Természetesen, mint a művészettel  folyamatosan foglalkozó embernél, nálam is kialakultak saját munkamódszerek  és szerkesztési felfogások, amit az elkészült képek sajátos és egyedi képi világa  is mutat.  

2018-tól egyfajta új festési munkarendet kezdtem gyakorolni és ebben a  következő dolgok juttattak el. Korábbi festményeim megalkotásánál sok  vázlatot készítettem, megrajzoltam a kompozíciót és egyik színt a másik után  találtam meg és szerkesztettem össze. Bár a formák sajátos stilizálása és a  színek érzés szerinti választása sokszor jó eredményt hozott, mégis maga a  festés folyamata néha lassú és körülményes volt. Szerettem volna, ha az egész  festés ideje egyfajta flow-vá alakulna és a képek ezt a frissességet tudnák közvetíteni, a mozdulatok lendületével egyetemben. Mivel már korábban  elkezdtem dolgozni akril technikával, ez megadta a lehetőséget, hogy rétegről  rétegre haladva tegyem fel a színeket, foltokat, vonalakat és mindezt a  megfesteni kívánt figurák felrajzolása nélkül. Ez által egy nagyon szabad, a gesztusokra és az anyaggal kötött barátságra alapozott képet festek meg, mely 

alapjában véve egy absztrakt képként fejezek be. Erre az önálló, saját  arányokkal rendelkező képre találom ki a végleges kompozíciót, melyet már  olaj technikával festek meg. Ha bizonyos részeket ki is takarok az önmagában  működő alapképből, a saját szabályai megmaradnak és ez érezhető marad  akkor is, ha a figurális réteg rákerül a vászonra. Így elnyertem a kép megfestésének örömét és tovább fokozhattam a végleges alkotás frissességét, megmutathatom a belső világom gesztusokkal való kifejezését és kívánt modell  életteliségét. 

A témák, amiket használtam az évek során, saját személyemhez kötődnek,  emlékek, alakok, arcok, képzeletek, sokszor filmes hatásokból fakadó  benyomások, melyek összekötődnek színészek figuráival. Fontos volt a 2021-es  év Balaton sorozata, melyben először alkalmaztam a fotótranszfer technikát. A  balatoni villák fekete-fehér fotóinak pigmentjét ragasztottam fel a tiszta  vászonra és erre készítettem el a szabad asszociációkat.  

Ezeket a képeket élettel eltelve festettem, mondandójuk egy embertől valók,  egyik embertől a másiknak szólva. A kor és az emberi lét, amelyben  mindannyian eltöltjük az időnket, sajátos olvasatot ad mindannyiunknak, de  valahol ezek a tapasztalatok összecsengnek, egy zenének a hangjai.  Így maradnak ezek a munkák egyikünk és mindannyiunk lenyomatai.